Az emlékezés napja

Utána néma csönd

„Már késő éjjel volt, lassan hajnal felé járt. 1956. november 2-a. A tanulmányi épület földszinti szárnyában, ahol a Diákparlament működött, csak a hírszolgálat ügyeletese volt ébren, meg egy lány.
Az írógépek mögött már nem ültek a tanszékekről toborzott gépírónők, hogy apró cédulákra rögzítsék a percenként érkező híreket, csak ritkán szólalt meg valamelyik telefon. Az éjszakai idegen nyelvű adást is befejezte az egyetem rövidhullámú adója.
Fekete Simon, az elnök, és a két alelnök ilyenkor feküdtek le a tanszék belső szobájában, hogy néhány órát aludjanak. A közeli diákszállókban aludtak a hallgatók, a szobák sarkába odatámasztották a kézifegyvereket.

(…)

Akkor még senki sem tudta, hogy két nap múlva, ugyanezekben a hajnali órákban a Diákparlament helyiségeiben kapkodva égetik az iratokat, az ezernyi napközben legépelt hírt, meg az ÁVH-tól elhozott magnetofonok dróttekercseit (s még napokkal később is az operatív belső felderítő osztály besúgóinak kartonjait), a fekete keleti égboltot a város felől nyomjelző lövedékek villódzó csíkjai szabdalják szét, Kiss Gábor (I. éves gépész) felemelkedik ágyából, és keresztülmegy rajta egy rövidsorozat, az ablakokból viszonozni kezdik a tüzelést, a lapos tetőn felállított golyószóróállásból Mag Ferenc egy ideig feltartja a csatárláncot, Kölber Gábort (I. éves bányagépész) az ablak mellett halálos lövés éri, az első diákszálló ellen rohamra induló szovjet páncélos egység harckocsijaiból narancsszínű lángcsóvák csapnak ki, az épület néhány szobája lángra gyullad, a második belövés után Csurák (Molnár Kálmán, III. éves gépész), az egyetemi tánczenekar klarinétosa ott hagyja az ablakot és a géppisztolyt, átmenekül a túloldalra a mosdóba, de nem tudja, hogy az épületet már körülvették, és az ablakon behajított kézigránát mind a két lábát szétroncsolja, a füstben néhányan oltani kezdik a tüzeket, a gyalogos roham eléri a második és harmadik diákszállót, megkezdődik az épületek birtokbavétele, s miközben a hallgatókat feltartott kézzel kiterelik az épületek közé, felettük egy ideig még golyók röpködnek.
Akkor még nem tudták, hogy pár hónap múlva, 1957 februárjának délutánján rettegve kapaszkodnak föl az egymás után érkező teherautókra, fejük fölé tartott kézzel rohannak végig az egykori ÁVH épületének udvarán a gumibotos sorfal között, mialatt zuhognak rájuk az ütések és a rúgások…

(…)

Akkor még nem tudták, hogy hetekig nem tudnak majd vagy száznegyvenen a börtöncellákban a hátukra feküdni, hónapokig senki a hozzátartozók közül nem tudja, hol is vannak egyáltalán, és hogy a kirendelt ügyvédeket a tárgyalásokon látják először.
Akkor még nem tudták, hogy végül alig fognak valamire emlékezni, és arról, ami történt velük, az lesz a benyomásuk, hogy tévedés volt és jelentéktelen.

Részlet Ungváry Rudolf: Utána néma csönd – A miskolci egyetem 1956-os diákparlamentjének története című kötetéből.

A könyv 1991-ben, a Történelmi Igazságtételi Bizottság kiadásában jelent meg, 2016-ban az Országos Széchényi Könyvtár, a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Szépírók Társasága közreműködésével újra kiadták az akkor 80 éves szerző az 1956-os forradalom 60. évfordulója tiszteletére.

A kötet a Magyar Elektronikus Könyvtárban letölthető pdf formátumban is elérhető, itt.